A gyümölcsfák nyesése

A fák okszerű nyeséséhez kertikésre, ollóra és fürészre van szükségünk. A kés sima és ennek következtében hamar behegedő metszési lapot ad és akkor használjuk előnyösen, ha a nyesendő fa még fiatalabb s így a nyesést nem annyira a termőrészek képzése, mint inkább a fácska koronarészének továbbnevelése, kifejlesztése céljából végezzük. Előnyös a késnek a használata azonban még a termőfák nyesésénél is akkor, ha az ilyen fának nem a termőrészeit, hanem annak vezérvesszőit nyessük, így azokból sokkal erőteljesebb hajtásokat kaphatunk mint ha azok nyesését is a roncsoló s ennek folytán lasabban behegedő sebeket okozó ollóval végeztük volna. A vastagabb ágrészek elvágására szolgáló fűrész lehetőleg hosszú, hegyes ívű legyen, hogy így azzal az ágak között is akadály nélkül dolgozhassunk és a fán csonk ne maradjon vissza. A fürész vágólapja lehetőleg két egymással ellentétesen álló ritkább fogsorból álljon s mindig elfordítható legyen.

A nyesésnél egy támasztórúddal ellátott s így a korona ágai közé jól elhelyezhető könnyű létrára, valamint a fillérnél nagyobb területű sebek bekenése céljából oltóviaszra is szükségünk van. A nyesés keresztülvitelénél a fa mellé állva, annak minden, egy helyről megnyeshető összes részeket megnyessük, így elkerüljük azt, hogy folytonosan a fa körül járkálva, annak talaját feleslegesen összetapossuk. A fáról levágott  részeket mindig kézbe fogva, halmokba dobáljuk össze, hogy evvel későbbi összeszedésük ne okozzon külön költséges és időtrabló munkát.
Mindig először a fa legmagasabban álló, valamint a legbelső ágait nyessük, hogy így — mint az fordítva végzett munka esetén biztosan megtörténik — a már nem pótolható megnyesett részeket vagy ezek rügyeit testünkkel, ruhánkkal le ne tördeljük. Soha nem szabad nyesés közben a fa koronájába vagy az egyes ágakra állani, mert így igen sok értékes, gyakran már nem is pótolható termőrészt tördelünk le. A fa magasabb részeit mindig a fa mellé állított létráról kell megnyesnünk. Az egyes ágak nyesését is — amennyire ezt egy helyről elvégezhetjük — mindig felülről lefelé menőleg kell eszközölni. A vezérvesszőknél az okszerű nyesés mértékét csak így tudjuk helyessen betartani. A vezérvesszők nyesésénél ügyelnünk kell a fa mesterséges vagy a korona természetes alakjának a megtartására is. Ezért a vezérvesszők visszanyesését sok esetben legjobb utoljára, a fa termőrészeinek teljes megnyesése után végrehajtani. A vezérvesszők megnyesése előtt a korona alakjának megvizsgálása céljából célszerű a fa alakját előzőleg távolabbról megnézni, vagy ha létrán dolgozunk, egy földön álló személlyel irányíttatjuk a vezérvesszők visszanyesésének általános mértékét. Rendes fejlődésű fa vezérvesszejének visszanyesésénél ilyen segítő személyre nincs szükségünk. 

Bár fáinkat az év minden szakában megnyeshetjük, a nyesés főideje a fa nyugalmi idejében, késő ősztől — az enyhe téli napok igénybevételével — tavaszig, a rügyek duzzadásáig tart. A téli nyesés okszerűsége abban rejlik, hogy a képzőanyagok ebben az időben már mind véglegesen elhelyeződtek és ennek következtében a helyes nyesés a kívánt eredményt meg is adja. Ezzel ellentétben, a nyáron végzett okszerű nyesésekkel a képző anyagoknak a célnak megfelelő elhelyezését irányítjuk. Egyébként az erős hajtásokat nevelő, termőrészeket nem mutató fák inkább később, míg a gyengén hajtó, termőrüigyekkel megrakott fák korábban, esetleg már ősszel nyesendők. Télen fagyott szövetű fát ne nyessünk. Ha télen vagy ősszel nyesünk, nagyobb terjedelmű sebeket a fán vágni nem célszerű, mert ezek felülete a fagy behatása következtében megrepedezik és ezáltal a kelleténél nagyobb, nehezebben behegyedő sebeket kapunk. Minél későbben nyesünk vagy ha a nyesés már a nedvkeringés látható megindulása után történik, a fa hajtóképességét gyöngítjük. Ez sok esetben a fa fokozottabb termőrügy képzését vonja maga után. Természetes, hogy a nyesés keresztülvitelénél minden a fán előtalálható elszáradt levelet, gyümölcsmúmiát, hernyófészket, petecsomót feltétlenül le kell szednünk s úgy ezeket, mint a lenyesett és halomba gyűjtött farészeket lehetőleg még ugyanazon a napon mindig el kell égetnünk. Ezzel a gondos munkával számtalan rovarellenséget és gombabetegséget már csírájában elpusztítunk. Alakják ágait megnyesés előtt alakító- és tartó kötelékeitől meg kell szabadítanunk, így a kötelékek által okozott káros bevágódásokat is elkerüljük s a nyesés munkája is könnyebb és gyorsabb lesz. A szabadon álló fák termőrészei mindig köröskörül, álljanak az ágakon, míg az egyes termőrészek egymástól 8—10 cm. távolban helyeződjenek el. Ezért célszerű a vezérvesszőrügyeket — ha azon a rügyek egymáshoz közelebb állanak — a nyesés alkalmával kitördelni. Bokoralakú vagy törpe aranyon álló fáknál — az alakfák kivételével — ágon más ágat fejlődni nem engedünk. Magastörzsü fáknál azonban az ágaknak ágszerű elágazásai is helyén való lehet. Fiatalabb, még ki nem képzett koronával bíró fácskák vezérvesszőit — a csonthéjasok kivételével — mindig biztosítócsap meghagyásával nyessük vissza. Ennek segélyével ugyanis a vezérügyből fejlődő hajtásnak kellő növekedési irányt biztosíthatunk. A vezérvesszők visszanyesése mindig oly mérvű legyen, hogy a megmaradó farészenben levő rügyek mind kihajtsanak. Ezért a vezérvesszőnek szükségszerűen hosszabbra való visszanyesése esetén, — hogy még ennek dacára is kihajtsanak a vessző alsó részén levő rügyek — rügy felett alkalmazott félhold alakú bevágásokat (lásd 1. ábra) alkalmazunk. A termőrügyek általában a fa gyengébben fejlődő részein képződnek s ezért a nyesést úgy kell alkalmazni, hogy a visszanyesett rész némely rügye feles mennyiségű táplálék híjján termőrüggyé legyen kénytelen átalakulni. Az egyes gyümölcsnemek nyesése kisebb-nagyobb mértékben különbözik egymástól s ennek következtében ezek mikénti nyesését külön-külön tárgyaljuk. Egyidejűleg tárgyalhatók az alma és a körte nyesése, mert ezeken a rajtok alkalmazott nyesés egyforma eredményt ad s ennek következtében a nyesés keresztülvitele is egyező. A különbség legföljebb az, hogy mivel az alma rügyei általában valamivel közelebb állanak egymáshoz, mint a körtéé, azért az előbbit valamivel rövidebbre nyeshetjük.

Az alma és a körte termőrészeinek a nyesésénél ott, ahol a termőrügyek a gyenge fejlődésű termőrészeken (gyűrűs- és sima termőnyárs, rövidebb termővesszők) fejlődtek, nem nyesünk semmit. Ha a gyűrűs termőnyárson gyümölcs nem fejlődött, mivel rügyei fejletlenek és ezért nem hajtanának ki, hogy maga a szára le ne száradjon, hosszanti erősítő bevágással látjuk el ezt. (Lásd 2. ábra). A gyümölcskalácsot, hogy az a rajta levő rügyeket tovább fejlessze, a felső részén látható egy vagy két rügy felett ketté vágjuk. (Lásd 3. ábra). A seb behegyesztése végett a sebhez a rendesnél több táplálóanyag húzódik, ami a rügyeket életben tartja, továbbfejlődésüket biztosítja. A 10—15 cm.-nél hosszabb termővesszőket 5—6 rügyre nyessük, abból a célból, hogy a kihajtó egy-két felsőbb rügy a feles táplálóanyagot hajtás képében elhasználja, míg a termővessző többi, mélyebben fekvő rügye a tőlük elvont több táplálónedv hiánya folytán átmeneti — vagy termőrüggyé, illetve ilyeneket nevelő gyenge fejlődésű termőrésszé változik át. Ha a 15—20 cm hosszúságú termővessző termőrügyben végződik, akkor azt nem nyessük, mert a rajta fejlődő gyümölcs súlya a vesszőt meghajlítja, ezzel a nedv keringését akadályozza, ami a vesszőn lévő oldalrügyeknek termőrüggyé vagy termőrésszé való átváltozását idézi elő. A közvetlenül az ágból fejlődött erőteljesebb vesszőket az alapjuknál látható ráncok, gyűrűk feletti ,,alapra" nyessük vissza (lásd 4. ábra), hogy a gyűrűk között levő fejletlen rügyek átalakuljanak termőrészekké. Ha az ilyen erős fejlődésű vesszőket a rajtuk levő kifejlődött hajtó- (oldal-) rügyekre nyesnénk,akkor azokból ugyancsak erőteljes, — termőrészeket nem fejlesztő — hajtásokat kapnánk. Az alma és körtefák termőrészének esetenkénti más nyesési módjait legközelebbi számunkban folytatólagosan közölni fogjuk.