Orbai alma / Fűzalma

Ön megszállott szerelmese a Kárpát-medencei ősi, történelmi tájfajtáinknak? Szeretne  a kertjébe egy rezisztes, különleges almafajtát, egyenesen Székelyföldről? Akkor itt a lehetőség a cselekvésre! Az 'Orbai alma / Fűzalma' kitűnő választás, mert a legkorábban virágzó fajtáink egyike. Sokan „Magotlan almának" is hívják, mivel a gyümölcs nem tartalmaz magot. Ősi, történelmi fajta, már az 1400-as években is ismerték. 

A Fűzalma nevét először egy 1407-ben kelt oklevélben olvassuk: tria in loco Fűzalma. Ma bizonyos lebecsülést fejez ki a fűzalma, fűzfaalma, mint társkifejezése, a fűzfapoéta. Fűzalmának nevezik ugyanis a taplós húsú, kesernyés ízű almákat. Az ókori latin szakírók szintén ismertek taplóshúsú almákat, de nem fűzalmának, hanem tüdőalmának nevezték. Cordus a 16. század tudós gyümölcsésze, részletesen leírja a Tüdőalmát, amelynek német neve Bolchapfel. Ez után következik munkájában az almafajták közt a Fűzalma, amelynek német neve Weidenbolchapfel. Cordus leírása így szól: „Fűzalma, vagyis fűzfába oltott Tüdőalma, akkora és hasonló, mint az említett Tüdőalma. Húsa kissé ritkább szövetű, íze édes és kissé kesernyés. Nyár végén érik, és közepideig tart el, Hessenben termesztik némelyek. Ennek példájára más almák is olthatók fűzfába, különösen édesek, valamennyire ritka szövetűek és gyors növésűek.” Mint Cordus szövegéből kiderül, a Fűzalma azért viseli ezt a nevét, mert a régiek azt hitték, hogy fűzfába oltott alma. Már említettük, hogy a régiek a gyümölcsök különös tulajdonságainak eredetét különleges oltással magyarázták. Pl. Plinius természetrajzában olvassuk, hogy a veres alma úgy kapja színét, hogy szederfára (fekete eperfára) oltják. Szintén Plinius szerint legkönnyebb a gyümölcsök oltása platánfára és tölgyfára, de mindkét alany elrontja a gyümölcs ízét. Ilyen módon keletkezett a Fűzalma sajátságainak magyarázatára, hogy fűzfába oltott alma. Ehhez az alapot Palladius, a koraközépkor később is sokat olvasott gazdasági írója adta, aki először tanította az oltásról szóló költeményében, hogy lehet az almát fűzfába is oltani. Az ókori írók és Palladius tanai sorra vándoroltak a középkori gazdasági munkákban, s olvashatók a rennaissance gazdasági íróinak munkáiban is. Természetesen hozzánk is eljutottak. Lippay régi tant ismétel tehát, amikor azt írja: „Almafát vadalmára, mindenféle vadkörtvélyre, birsalmára olthatni: ezen Paradicsomalma nő, jó édes, kinek ollyan szaga s íze leszen, mint a birsalmának. Duráncai szilvára is olthatni, platanusra, fűzfára, ebbül Métetalma leszen”. Az egyébként ma már elfelejtett nevű Métetalma ezek szerint szintén olyanféle alma, mint a Fűzalma, s Lippay munkájában ezt képviseli.

Azt is tarthatnók ezek után, hogy a Fűzalma csak valami jelző volt, nem pedig almafajta neve. Ámde egyszer csak az ország keleti sarkában, a Székelyföldön, ahová Bereczki Máté híre szintén eljutott, Márton Ferenc járásbíró Csíkszentmártonból 1875. december 30-án levelet írt a gyümölcs fajtakutatónak, s ebben megismertette vele a magyar Fűzalmát: „Van nekünk egy almafajtánk, amely Háromszéken Fűzalma név alatt nagyon el vagyon terjedve. Ezen almát dugvánnyal szaporítják, mint a fűzet. Magva nincs, csak maghártyája. Gyümölcse elég nagy, hosszúkás csúcsos idomú, késő tavaszig eláll. Húsa puha, savanykás; tésztában kitűnő, nem könnyen rothad, még ha ütődést kapott is. Ismered ezen almát?” Bereczki természetesen nem ismerte, de rajta volt, hogy pontosabban megismerhesse, és az elfeledett középkori magyar almát újra szélesebb körben megismertesse. Írt Orbay Mihály-nak, aki kertjében tartotta ezt az almát, s a következő választ kapta: „A Fűzalma hazája a Háromszék, vagyis az egykori Kézdi, Orbai, Sepsi és Miklósvár székek. Kézdiszentléleken Magotlan almának is nevezik. Eredetéről semmi bizonyosat ki nem kutathattam. Nagyon valószínű azonban, hogy a Kászon vizének iszaplerakódásában kelt magról a fűzbokrok közt, honnét a fűz vagy fűzi alma nevet is kaphatta, és ahonnét beiszapolás következtében föld alá került s meggyökerezett ágairól és vesszeiről kezdették elejénte szaporítani. Ezen almafajtát különben is legkönnyebben lehet elszaporítani azon sarjadványokról, melyek az idősebb fák töve körül bőven szoktak a földből kihajtani, s melyeket évenként, nehogy az anyafa életerejét fogyasszák, különben is el kell távolítanunk. E sarjadványokat faiskolába lehet ültetni, s ott bármely almafajjal be lehet oltani. Rajtok minden almafajta jól díszlik, s tapasztalásom szerint az ily oltványaink erőteljesebben díszlenek, mintsem azok, amelyeket egyéb almafák magvairól kelt csemetékre oltottunk. Nagy becsben is tartjuk ezen almafajt nemcsak gyümölcseinek szépsége és jósága miatt, hanem különösen fájának ezen említett tulajdonsága miatt is.” Bereczki a korában fejlett fajtaismeretnek eleget teendő, Orbai alma néven különböztette meg a Székelyföldön a múlt századig fennmaradt régi magyar Fűzalmát, amely íme nemcsak szólás-mondás, hanem élő almafajta. Orbay és Márton leveléből az is kiderül, milyen néven ismerte ezt az almát a 16. és a 17. század magyar gyümölcsészete. Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében megtaláljuk ugyanis a Mag nekől való almát, a kézdiszentléleki Magotlan alma tehát szintén régi magyar hagyományos név. Mikor pedig Márton Ferenc azt írja, hogy a magyar Fűzalma tésztában kitűnő, nyomban megértjük, mi a Lippay munkájában olvasható Métetalma. Egyszerűen metélő alma, a métet a metélő szó régies, vidéki alakja. Hogy hajdan a szó is, az alma is szerte az országban ismeretes volt, bizonyítja kecskeméti használata. Molnár Imre 1883-ban Kecskemét gyümölcs-termelésének fejlődéséről írt cikkében ismerteti az akkor még Kecskeméten is termesztett Métetalmát, amelynek ott Metett alma a neve, hófehér, napos oldalán áttetsző kárminpiros. Mint a föntiekből kiderül, középkori Fűzalmánk egyéb néven is ismeretes volt az országban, nevezték Magotlan almának, Métet almának is. Ha pedig valaki azt kérdi, hová lett, a feleletet megtalálja Lippay munkájában, ahol a Métetalma után olvashatja a Fontosalma nevét. Ez ott bukkan fel először s szintén tésztába való alma, de nagyobb s szebb a Fűzalmánál, és idővel visszaszorította.

Gyümölcse középnagy, alakja kúpos, hosszúkás, hengeres. Parthenokarp, azaz gyakran kifejlett mag nélküli termésű. Héja igen vékony, sárga alapszínen enyhén csíkozott, kissé viaszos. Húsa sárgásfehér, nagyon puha, üdítő jellegű, savas- édes ízű.

Augusztus elején-közepén érik.

Kiváló termőképességű, de alternanciára hajlamos.

Jól tárolható és szállítható fajta.

Ellenálló fajta.

Friss fogysztásra és befőzésre javasolt.

Fája középerős növekedésű, elterülő habitusú.